A következő történet széles körben elterjedt az interneten. Sajnos az eredeti, angol nyelvű verzió írója ismeretlen.
Az ördög a lángoló tornácon. Ismét visszatért abban az évben, ahogyan az elmúlt öt évben mindig. Pokolian izzó üstök fényével húzva láthatatlan vonalat a járdaszélre, mely a halloweenozók nagy részét tisztes távolságban tartotta. Mintha csak a Faust egy jelenete elevenedett volna meg, csakhogy ez több volt puszta képzeletnél, ez volt a szomszédságom.
A szülők épp olyan aggódva járták az utcákat mint gyermekeik. Egy olyan környéken, ahol a Halloween legfőbb képviselői a papírból kivágott csontvázak és műanyag töklámpások voltak, egy piromán hajlammal megáldott, vasvillás fickó vérfagyasztóan ijesztőnek tűnt. A legifjabbak csoportokba verődve, sietősen haladták át a rezidenciával szemben, az utca túloldalán elterülő gyepen. A vérükben lüktető cukor remélhetőleg elegendő biztosítékot nyújtott a mélyen a lélekbe égő rémálmokkal szemben, melyhez egyetlen, a fickóra vetett pillantás elég volt. Csak kevesek, a legbátrabbak tették meg az utat, hogy begyűjtsék az édes meglepetést, melyet személyesen az ördög adott át a bejárat vörös fényárjában úszva.
A 70-es években a ,,Csokit vagy csalunk” kevésbé szólt a halállal való kacérkodásról, mint manapság. Akkoriban a külvárosi területeken az emberek évtizedekig éltek ugyanabban a házban. Nagy figyelmet szentelve a szomszédok, a szomszédok gyerekeinek megismerésére. Biztonságos kikötő volt ez a bűnös világon kívül, a semleges gondolatok és válogatott ideálok erődítménye. Ennek nyomán nem csoda, hogy riasztó jelenségnek számítottak az olyan, alkalmanként bárdolatlan, furcsa fazonok, mint a Warren család. Sikeresen beszivárogva a békés utópiába felborították a gondosan nyírt gyepek és Tupperware partik által fenntartott egyensúlyt. Főként, mikor a legidősebb fiú; Wayne Warren, Halloween alkalmából vörösre festve, homlokára ragasztott szarvakkal elfoglalta helyét a megsüllyedt tornácon elhelyezett, két lángoló üst közé állított trónszéken.
Első találkozásunk alkalmával édesapám önként felajánlotta segítségét, hogy begyűjt egy méretes csokoládét a számomra. Elkerekedett szemekkel figyeltem a járdaszegélyt, míg édesanyám a szomszédos anyukák társaságában kifejtette álláspontját a dolog beteges mivoltával kapcsolatban. Néhány órával később, mikor szerzeményeimet a nagyszoba padlóján szétterítve tanulmányoztam, édesanyám meragadta a king size méretű snickerst és gondolkodás nélkül a szemetesbe hajította. Akkor nem értettem miért, hiszen tudtommal senki sem jelentette, hogy megbetegedett volna az ördögtől kapott édes élvezettől.
A festett ördög gyorsan a bátorság bizonyításának mérföldkövévé vált a szomszédos ifjúság szemében. Ahogy idősebbé váltunk, megmérettetésünk csúcspontját az jelentette, hogy egyedül tegyük meg a házhoz vezető lépéseket. Sok szomszédos gyerek számára ez jelentette a szembenézést a gyermekkori félelmekkel, a továbblépés rítusa volt ez. Az első önálló találkozásom vele egyszerű démoni társalgásnál többel kecsegtett. Számomra ez nem a hódítás dicsőségét jelentette, hanem a kezdetet. A mélyen az októberi rituálé mögött megbúvó túlvilági létbe vezető ösvény volt. A hatás, melyet későbbi életemre és legjobb barátom életére gyakorolt ráébresztett, hogy jóval több közös van bennem és Wayne Warrenben, mint azt bárki gondolta volna.
Elég idős voltam már ahhoz, hogy egyedül járjam az utcát Halloweenkor. Néhány éve így volt már – hetedik oysztályos voltam akkoriban – ám egészen eddig mindig elkerültem az ördög házát Samhain adta szabadságom dacára. Azon az estén, amint a gyűjtögetők összebújva, remegve álltak a gyep végén, feltekintettem készen állva arra, hogy legyőzzem gyermeki félelmeimet. A napbarnította kőház előtt álló, megsüllyedt tornácon egy fekete trónszéken ült a Sátán. Kezében vasvillát tartott arcán egy elmeháborodott vigyorával. Két oldalán egy-egy lángoló üst vetett narancsos forróságot az alkóvra, némi pokoli fénnyel borítva a külvárosi utcát. Talán az Omen című film zenéje lehetett, amely a tornác egy eldugott szegletéből morajlott fel, míg a ház besötétített ablakain keresztül kísérteties hangok szűrödtek ki. Éppen csak annyira nyitották ki őket, hogy a szokatlanul hűvös késő októberi levegő bejuthasson. Néha-néha maga az ördög is odakiáltott valamit pl. ,, Gyertek csak ide gyerekek!” vagy éppenséggel eleresztett egy vérfagyasztó kacagást, mely a házak faláról visszaverődve eloszlott az éjszakai levegőben mint egy csapat ártó szellem. A klasszikus horrorok rajongójaként, valahol mélyen kezdtem nagyra becsülni a Halloweenal kapcsolatos munkásságát, ugyanakkor valami érthetetlen félelem felülírta ezt az érzést. A férfi a vörös festék alatt igazi volt, ez tette őt olyan rémisztővé, még akkor is ha sokan csak úgy írták le, mint öntömjénező seggfejet.
Oda fogunk menni? – kérdezte Dan, miközben a járdaszegélyen állva próbáltam összegyűjteni a bátorság utolsó darabkáit a testemből.
Dan néhány évvel idősebb volt és pár centiméterrel magasabb is, de mindkettőnket ugyanabból az agyagból gyúrtak. Évek óta a legjobb barátok voltunk, ugyanazzal a megszállottsággal viseltettünk a Hot Wheels, a Big Jims és a szuperhősök iránt. Dan Hihetetlen Hulk maszkja alatt láttam, hogy fenntartási vannak. Az anyja istenfélő baptista volt és gondolom, akkoriban nehezen értettem meg, hogy az enyémnél jóval komolyabb következményekkel néz szembe, a pokoli bemutató nyomán.
- Ja! – válaszoltam annak ellenére, hogy szinte végleg kifogytam a bátorságból. Közös barátunk Bob így szólt a Majmok bolygójás maszkja mögül:
- Föl mehettek ha akartok, de én nem fogok. A bátyám asszongya, hogy ez egy bűnöző és semmi kedve seggbe rúgni, ha esetleg zsilettpengét talál a csokoládémban.
- Én úgysem eszem meg azt a csokit. – válaszoltam, leszögezve azt, ami szerintem nyilvánvaló volt.
Új fordulat morajlott fel a zenében és én nehéz tekintettel figyeltem a valódi lángokat, a tinédzsert a vörös arcfesték mögött és a vaskapukat, melyek a tonác előtt kitárva álltak.
- Megölni nem fog minket vagy ilyesmi. Már évek óta csinálja ezt és egy csomó gyerek felment oda. A tekintetem néhány idősebb gyerekre tévedt, akik éppen akkor jöttek le a Sátántól.
-Ők is mentek, akkor én is megyek. Dan jössz?
Dan igennel válaszolt. Ráléptem az ördög barna színű gyepére és lassan közeledni kezdtem. Megpróbáltam felidézni azt amit az év többi 364 napján látni szoktam. Egy kőházat sötét verandával és néhány sovány, belőtt srácot jönni-menni a felturbózott Camarojukkal. Néha a barátnőjükkel smároltak vagy éppen kicsit püfölték őket. Ez csak Wayne Warren volt, nem a Sátán.
A gondolattól kissé jobban éreztem magam, bár Halloweenkor ez a srác teljesen megváltozott. Egyszerűen rémisztő volt. Ahogy közeledtem, lazán bólintottam üdvözlés képpen, de Wayne nem így reagált. Ehelyett úgy vigyorgott mint egy őrült mindeközben pedig vihogott, hogy beleremegett az egész megsüllyedt tornác de úgy, mintha egészen a pokolig akarna süllyedni az egész.
Dan kísérletet téve a jól megszokott halloweeni etikett betartására mellém állt, előre nyújtotta a zsákját és azt mormogta ,,Csokit vagy csalunk!”, ami meglehetősen röhejesen hangzott az adott szituációban.
He, he, he – vihogott Wayne, miközben egy csokit dobott Dan zsákjába. Aztán rám és a farkasember maszkomra szegeződött a tekintete.
- Neked valami különlegeset barátom. – mondta, miközben a trón mögé nyúlva előhúzott valamit. Egy pillanatra rábámult, majd a zsákomba hajította, amit magam elé tartottam, mintha csak az üres lelkem lett volna, ami arra vár, hogy megtöltse. Nem igazán tudtam megnézni azt a valamit, de nem is akartam. Nemsokára jobban megnézhettem, ahogy Dan is.
Minden további magyarázat nélkül Wayne felpiszkálta az egyik üstben égő tüzet, köpött egyet, majd a figyelme egy csapat közeledő tinire irányult. Dan és én sietve tértünk vissza a járdára, ahol Bob várt bennünket.
- Menjünk arrébb és nézzük meg, mit adott! – mondtam. Egy utcai lámpa alá kucorodva Dan és én megcsodáltuk az ördögi zsákmányunkat.
- Csak egy sima csoki, de lehet, hogy van benne borotvapenge. – mondta, miközben letépte a csomagolást az édességről és darabokra törte, azonban csokoládén kívül nem talált benne semmit. Bob felemelte Cornelius maszkját és megkérdezte:
- Te mit kaptál? Előhúztam a furcsaságot, amit Wayne a zsákomba hajított és a lámpa fehér fényébe emeltem.
- Úgy néz ki, mint egy fog vagy szarv. – mondtam. Még sosem láttam ilyet azelőtt. A tárgy kb. 8 cm-es volt, törött az egyik végén, a másikon pedig egy pontba futott össze. De nem csontból volt. Félig meddig átlátszó anyagból készült és úgy tűnt, hogy mikroszkopikus méretű elektromos alkatrészek vannak benne.
- Hadd nézzem meg! – kiáltotta Dan és kikapta a kezemből
- Ez az izé itt belül úgy néz ki mint az a számítógép alkatrész, amit apukám mutatott nekem. Visszavettem és alaposan megnéztem az áttetsző burkolaton keresztül.
- A számítógépek sokkal nagyobbak ennél. – mondtam határozottan. Bob rásandított.
- Ez fura. Tuti, hogy a tesóm tudja, hogy mi ez.
- Talán meg kéne kérdeznünk tőle. – javasoltam. Bob bátyja, Ronnie az ujjai között forgatta a valamit az asztali lámpa fénye alatt.
- Olyan, mintha egy robotból lenne vagy ilyesmi. Tökkelütöttek vagytok. – mondta és visszadobta nekem. Lehet, hogy abból az űrhajóból van ami Motor Valleyben zuhant le. – tette hozzá egy huhogás kíséretében.
- He? – kérdeztük mindhárman. Ronnie nevetett.
- Mind pisisek vagytok. Egy pár éve a rendőrök meg mindenki kivonult, mikor lezuhant valami a Motor Valley út és a Screaming Bridge között. Valószínűleg egy felrobbant csészealjat találtak, de űrlényeket soha. Amikor az az idióta Wayne még suliba járt, hallottam egy mesét arról, hogy néhány haverjával ott kint ittak egy éjszaka és találtak pár csészealj alkatrészt. Azt hiszem azóta kezdett el Sátánnak öltözni Halloweenkor. Biztos elosztogatja az alkatrészeket csoki helyett, smucig seggfej. Szerintem ez mind baromság. Azzal Ronnie kiment Bob szobájából. Mind a valamire néztünk.
- Nagyon király történet. Ki kéne menni oda és megnézni. Lehet, hogy ez egy űrhajóból van. – javasoltam. Dan bólintott.
- Sohase’ láttam még ilyet.
- Lököttek vagytok. – mondta Bob gyanakodva szemlélve minket.
Minden ami általánosan véve jónak számított, kívül esett a határaimon. Ez van, ha az embernek olyan szülei vannak, akik törődnek vele. Nem mehettem a patakhoz, nem vehettem részt üvegezős bulikon, nem mehettem a srác kertjébe, aki úgy beszélt mint egy részeg tengerész, nem biciklizhettem túl a Dairy Queenen és meg sem kísérelhettem elhagyni a szomszédság területét. Motor Valley egyértelműen kívül esett gyermekkorom térképén. Megoldás képpen a fiatalságom felét a pataknál vagy azzal töltöttem, hogy biciklivel kilógjak a szomszédság területéről. A másik felét pedig azzal, hogy kimagyarázzam, miért késtem. Szóval egy kirándulás Motor Valley-be, szokásos cinkosommal Dannel több volt mint lehetetlen. Azonban halott földönkívülieket találni olyan lehetőség volt, ami miatt az akciónak, minden következményre való tekintet nélkül meg kellett történnie. Bob akárhogy is, nem jöhetett. Büntetésben volt, mert rajtakapták, ahogy cigarettát próbált lopni az apjától. Visszatekintve, nem hibáztatom, hogy kibúvót keresett.
Motor Valley arról a motocross pályáról kapta a nevét, amit a völgy nyugati végében alakítottak ki. Néhány itt-ott megtoldott úton kívül, melyek átvágtak rajta, Motor Valley-t főként bozótos texasi erdőség borította. Alcsonyan fekvő lapos terület volt, mely összegyűjtötte az esővizet létrehozva egy lápféleséget. Nem volt meglepő, hogy ha valami itt lezuhant, annak a darabkáit csak nehezen tudták összegyűjteni. De a becsapódás óta - ami mint későbbi, régi újságokban való kutatásom során megtudtam 1972 szeptember 30-n történt – a vizet öntözés céljából egy marha farmra terelték. Így anélkül lehetett bejárni a területet, hogy az ember elsüllyedt volna a trutyiban.
Dan és én ráhajtottunk a régi középiskola mögötti útra majd ki a 10-es főútra, ahol néhány ipari épület és egy Firehose nevű bár állt, a változás kitartó ellenfeleként. Ezek voltak a civilizáció utolsó hirmondói Motor Valley előtt.
Amint elhagytuk az ipari területet, ráfordultunk a lejtős Motor Valley útra, ami délre fordult és egészen a völgy közepébe vezetett. Errefelé csak néhány kocsi fordult meg, azok is csak azért, hogy kidobjanak valami vackot vagy átvágjanak a 10-es főútra. Dan és én úgy pedáloztunk végig rajta, mintha csak a miénk lett volna. Az út minkét oldalán a póklábakként szerteágazó vízmosásokban és itt-ott felbukkanó sáros ösvényeken a jóléti társadalom kiszuperált relikviái hevertek, mint afféle sebhelyek a tájban. Régi mosógépek, autógumik, rugóig lecsupaszodott kanapék, végtagjaikat vesztett műanyag babák. Elhagyatott túlvilági életükben, mintha az alant megbúvó sötét teremtmények számára nyújtottak volna menedéket. Pedálozás nélkül siklottunk le a dombon.
- Emlékszel még a szarvra? – lihegte Dan.
- Ja!
- Örökre szobafogságban leszel, ha a mamád rájön erre az egészre. - drámaian bólintottam.
- Mit mondtál a mamádnak, hova megyünk?
- A Dairy Queen-be meg a játékterembe.
- Remélem a te mamád meg az enyém nem beszélnek egymással, mielőtt visszaérünk. Tudod, hogy mindig telefonál, hogy megkérdezze hol vagyok és én azt mondtam neki, hogy csak a játékterembe megyek. Nem akarja, hogy a Dairy Queenbe menjek, mert hallott valami sztorit, hogy egy pasas Lubbockban besétált a Dairy Queenbe, előkapta a micsodáját és börtönbe csukták. Dan nevetett.
- Úgy hangzik, mint amit az unokatesóm, Jimmy csinált a születésnapi buliján.
- Nem úgy volt, hogy valami csaj tökön rúgta miatta?
- De igen, két hétig nem kelhetett fel az ágyból.
- Remek!
Lekanyarodtunk és a hosszú Motor Valley úton tekertünk tovább. Körülbelül egy km után egy szűk mellékútra fordultunk, mely a Screaming Bridge-hez vezetett. Azt hiszem nem ez lehetett az igazi neve, de ezen a néven ismerték, ami egy tragikus öngyilkos-szerelmes történethez kapcsolódott.
Balra fordulva egy mellékútra hajtottunk aminek a neve, utcatábla híján rejtély volt. Ahogy végigrobogtunk az omladozó aszfalton, a fák lombjai egyre vastagodtak, mígnem lassan kupolát emeltek az út fölé. Árnyékot vetettek az útra akár egy sötét alagút. Kopasz ágak meredeztek ki a levéltömegből, melyek az őszi szél minden egyes rohamára hullani kezdtek. Egy pillantra Óz erdeje jutott eszembe, azonban ez a kellemes gondolat hamar szertefoszlott. Biztos voltam benne, hogy akármilyen szörnyeteg rejtőzzön is a tüskékkel tűzdelt berekben, biztosan nem táncol vagy énekel. Mégcsak nem is morog vagy ciripel. Furcsa némaság vett minket körül, ami még inkább nyugtalanító volt.
A Screaming Bridge-hez közeledve az aszfalt a biciklik számára nehezen járható, homokos földúttá változott. Annak ellenére, hogy masszív Huffy modellek voltak, a motorbicikli hatás elérése érdekében a keresztrúdra csavarozott műanyag tankkal. Úgy döntöttünk, hogy leparkoljuk őket egy figyelmen kívül eső helyen és gyalog folytatjuk az utunkat.
A híd nem volt nagy durranás. Egy lejtőben végződő földút, tele napszítta sörösdobozokkal és más azonosíthatatlan szeméttel. Miután a szélére állva könnyítettünk magunkon, dél felé vettük az irányt, amerre Ronnie szerint az UFO valószínűleg lezuhant. A zsebembe nyúltam a visszahajtható pengéjű késem után, melyet az apámmal töltött legutóbbi vadászat előtt vettem. A vidék nem volt ismeretlen számomra, hiszen számtalan szarvasvadászatra vittek már magukkal, amióta csak megtanultam járni. Azonban képzelt felfedező szaktudásom és a Motor Valley-ben megbúvó rejtély feltárásával kapcsolatos elszántságom ellenére a szívem majd kiugrott a helyéről. Volt a helyben valami megtévesztő, vagy inkább gonosz amit korábbi vidéki bolyongásaim során még nem tapasztaltam.
Cikkcakkban átszelve a területet próbáltunk nyomára akadni valaminek, nos ami egy repülő csészealj lezuhanásának jele lehet. De az aljnövényzet sűrű volt és hamar rájöttünk, kis remény van arra, hogy bármit találunk a becsapódás pontos helyének ismerete nélkül. Égett fákat vagy más jellegzetességeket keresve járkáltunk.
Úgy harminc perc elteltével Dan egy sűrűn álló facsoporthoz hívott, ahol látott valamit.
- Ezt nézd meg! – mondta, tekintetemet az ágakon túlra, kb. 20-25 méterre, egy tisztás közepén álló, düledező kunyhóra irányítva. Ez bizony nem UFO volt, de legalább valami más a fák és kövek közt. Dant láthatóan felzaklatta annak a lehetősége, hogy vajon ki vagy mi nevezheti ezt otthonának.
- Kétlem, hogy valaki lakna itt. Nem látok egy kocsit sem. – jegyeztem meg.
- Azt hiszem láttam valamit mozogni annál az ablaknál. – mondta Dan komoly hangon. A homályos ablakra néztem.
- Nem tudom hogyan láthattad, olyan mocskos.
- Ja! Lehet, hogy csak képzelődtem. Szerintem jobb lenne, ha elhúznánk a csíkot. Keresgéljünk a hídhoz közelebb.
- Nem kell megijedni! – vágtam vissza. Gondoljuk végig logikusan! Ha valakik élnek is itt, valószínűleg már nagyon öregek és bármikor elszaladhatunk előlük. Dan bólintott, de láttam, hogy nem támogatta teljes szívvel az ötletemet.
- Na menjünk! – kezdtem, amikor egy ág reccsenését hallottam a hátunk mögül. Megfordultam.
Egy lépésre tőlünk állt egy férfi. Öregnek tűnt, de ápolatlan megjelenése lehetetlenné tette a korának megítélését. Szürkésbarna haja gazként meredezett ki a fejéből, koszos, borotválatlan arcát keretbe foglalva. Egy háborodott mosoly felfedte néhány hiányzó fogának helyét a szájában lévő rothadó barnaságban. Az overallján díszelgő kényelmes lyukon át vakarászta magát hosszú, visszakunkorodó körmeivel, miközben minket bámult. Futni kezdtünk.
- Ájunk csak meg fiatalok. Nem járkáhattok erre anékű’, hogy a öreg Lickyve’ beszénétek! A férfi megrántotta az arcát, mintha csak egy epileptikus őrült arca lett volna. Megtorpantunk. Próbáltam valami okosat kinyögni.
- Apukám fát gyűjt, ott hátul! – mondtam, közben pedig össze-vissza mutogattam. Mi csak körül néztünk.
- Nem tuggyátok átverni a öreg Lickyt. T’om hogy egyedű vagytok itt. Ha az apátok itt lenne, nem vónátok o’an ijedtek. – mondta és ez alkalommal tejesen kinyújtva a nyelvét,egy ideges mozdulattal körbenyalta a száját.
- Ez az igazság, uram! – kezdte Dan, de az öreg félbeszakította.
- A lekembe gázótok, ha hazudtok nekem.
- Sajnáljuk, de hamarosan haza kell mennünk. – tettem hozzá.
- Addig nem míg nem gyüttök be és isztok egyet a öreg Lickyve’. Mutatok nektek valamit. – mondta és megindult felénk.
A mai napig nem tudom megmondani, miért tettük be a lábunkat abba a furcsa kunyhóba, de azt hiszem jobban féltünk attól, hogy mi lesz ha nem tesszük azt amit kér, mint attól, hogy mi lesz akkor ha megtesszük. Talán csak jobban bíztam a késemben, mint kellett volna. Tekintet nélkül bármire, a szememet az öregen tartottam, amint bevezetett minket a ferde, szürke kalyibába.
- Szeretitek a kóulát fiúk? – kérdezte miközben követtük befelé.
- Persze. – válaszoltam jól tudva, hogy Dan szigorúan 7-Up ivó volt, de az adott körülmények között nem volt értelme ezt firtatni.
Az első ami megütötte az orrunkat a kalyiba belsejében, a szag volt. Rosszabb szaga volt mint magának Lickynek. Olyan volt, mint a régi dohos házak szaga ami exponenciálisan nőt, valamiféle szerves rothadás bűzével. A gyomrom liftezni kezdett, amint az első vaskos, bűzös lélegzet betöltötte a tüdőmet.
A kajiba egyetlen, szűk szobája éppen úgy rothadt belül, ahogy kívül is. A mennyezet deszkái teljesen szürkék voltak és pókháló borította őket. Egy roskadozó kempingágy állt az egyik sarokba suvasztva, süppedt közepén barnás folt éktelenkedett. A szoba másik végén egy lerobbant tűzhely állt, rozsda ette porcelán burkolattal. A hosszú fal mentén állt egy rothadó, rongyos, beige színű kanapé, amit szinte teljesen maguk alá temettek a víz áztatta magazinok kötegei. Főként Playboynak és Hustlernek tűntek, már amennyire ki tudtam venni. Jobbra tőlünk egy poros, öreg faláda állt. Olyan volt, mint egy az 1800-as évekből származó koporsó. Egy kövér patkány slisszant át az alján. De a kunyhó legmegdöbbentőbb része a tapéta volt. Régi pin-up stílusú akt képek, számtalan magazinból kivágva, melyek beborították a fal minden egyes cm-ét. Ezt megkoronázva, a réteg tetején véletlenszerűen elhelyezett képek voltak, melyek kecskéket és más vadakat ábrázoltak, általam nem ismert magazinokból kivágva. A nedvességtől mind rothadtak és fakultak voltak. Láttam már jó pár akt képet nagyapám garázsában, de Dan a maga vallásos hátterével nem úgy tűnt, mintha jól megbirkózna a meztelen nőket és kecskéket ábrázoló képek elegyével.
- Csak nem UFO-kat kerestek idekinn fiúk? – kérdezte Licky, miközben a tűzhely melletti koszos dobozban keresgélt. Lehámoztam tekintetem egy bögyös szőkéről.
- Miért gondolja? – kérdeztem.
- Sok kíváncsi embert láttam má’ itt akik úgy ástak mind a vakondok. Assziszik, hogy találnak valami űrlényt.
- Miért gondolnák ezt? – kérdeztem ostobán.
- Egy ilyen okos fiú biztosan hallott róla, hogy lezuhant itt egy UFO. - mondta, miközben két poros palackot húzott elő a dobozból. Mi másé’ mászkánátok itt kinn?
- Az hiszem hallottam már róla, de űrlényekről nem tudok.
- Ezek aztá’ jó kis kóulák. – mondta és a fogával lepattintotta az üveg kupakját, majd egyet Dannek, egyet pedig nekem adott.
Diszkréten letöröltem a koszfészket az üveg szájának egyik feléről, majd meghúztam. Legalábbis engedtem, hogy az ital a számhoz érjen, de gondosan ügyeltem rá, hogy egyetlen korty se csússzon le a torkomon. Dan is így tett.
- Hogy teccik a öreg Licky háza? Van nevetek fiúk?
- Őőő...Jim. – válaszoltam. Dan is előállt egy névvel.
- És Horace. Más körülmények között nevetésben törtem volna ki, de a felkavaró atmoszféra elnyomott mindenféle reakciót.
- Vót egy Horace nevű nagyapám. Halálosan szerettem a öreg lókötőt. Kissé bolond is vót. Egyik éjjel levágta a kargyát, mer’ azt hitte, hogy csörgőkígyó. Az öreg hangos nevetésben tört ki, miközben a karját előre mozgatta, mintha csak egy kígyó volna.
Az ajtóra pillantottam. Kicsit jobban éreztem magam, hogy közelebb állunk az ajtóhoz, mint Lickyhez. Észrevettem, hogy Dan még mindig fintorogva tanulmányozza a különös tapétát némi kíváncsiságot és rémületet ötvözve, mintha csak egy autóroncsot bámulna.
- Maga látta az UFO-t? – kérdeztem, elrejtve idegességemet.
- Nem igazán. Utána gyüttem ide.
- Maga is azt keresi?
- Nem, azt az átkozott rendőrök elvontatták. Én várok valamire. Egy szarvra.
Erre a mondatra megállt bennem az ütő. Az a valami a zsebemben valahogyan kapcsolatban állt az öreggel. Kezdtem ráébredni, hogy amit Wayne Warren a csészealj darabjairól mondott talán igaz.
- Nem találtatok véletlen egy szarvat odakinn ugye?
- Igazi UFO volt, az űrből? – szólt közbe végül Dan.
- Jaja! Egy olyan messzi bolygóról gyütt, hogy a hülye tudóusok még sose láttak ilyet. Nem válaszótatok a kérdésre a szarvról. – morgott fenyegetően. Az arcunk elvörösödött.
- Ti eszes kis fütyik tudtok valamit, he? Úgy futtatta végig a kezét a ládán, mintha csak a szeretője bőrét simogatná.
- Milyen szarv?
- Gyerünk fiú! Ha nálad van a szarv nem tarthatod meg! Tudom mer’én találtam meg a másikat, mikor a seriffnek segítettem etakarítani a baleset után. Én is talátam ám valamit amit a többiek sohase láttak. A félelem úrrá lett minden érzékemen. Előhúztam a szarvat a zsebemből.
- Ezt Halloweenkor kaptam. – mondtam, és elhajítottam a valamit Licky háta mögé, majd az ajtó felé fordultam. Dan követett, azonban egy mély ugatás megállított minket. Odakint egy hatalmas kutya morgott. Lickyre néztünk azt várva, hogy gyilkolásra készen felénk induljon.
- Colossus! Nyughass! – kiáltott mérgesen. Csak egy nagy morgós dög, ha értitek mire gondolok. Nem köll félnetek tőle vagy a öreg Lickytől. Kedvellek benneteket fiúk. – szólt és felkapta a szarvat a padlóról.
- Mit akar tőlünk? – követelőztem.
- Nem köll annyira megijedni fiatalok. Visszahoztátok nekem ezt a szarvat, amit mán olyan régen keresek.
- Van valami köze az UFO-hoz? – érdeklődtem.
- Hol szerezted?
- Egy ördögnek öltözött sráctól kaptam Halloweenkor.
- He,he. Tudtam én. – szólt, miközben megnyalta a száját. Tudtam én, hogy visszatalál ide valahogyan. Ördögnek öltözve, a fene vigye! Valamiért rendkívül érdekesnek találta a tényt, hogy Wayne Sátánnak öltözött. Nem voltam biztos benne, hogy milyen kapcsolat van az öreg és Wayne Warren közt, de tudtam, hogy valami fontosat hoztunk magunkkal.
- Ez egy űrlényhez tartozik? – kérdezte Dan.
- Van aki annak híjja – kezdte. De igazábó’ ez az Ördögé. Azóta tartom itt a testét, hogy az az űrhajó lezuhant. Arra vártam, hogy ez előkerülgyön. Néha ilyen fütyik köllenek hozzá, de mindig sikerül. Mostmá’ megkaphatom a jutalmam.
- Az ördög? – kérdeztem szkeptikusan. Licky megkopogtatta a ládát.
- Bezony ám, itt van benn. Szótlanul álltunk. Fogadok, hogy látni akargyátok, ugye? Lassan megráztam a fejem, a szemem megtelt könnyel, amik lassan legördültek az arcomon. Dan kővé dermedt.
- Itt van e! – kiáltotta Licky, amint felemelte a láda fedelét. Az öreg láda sarkai úgy visítottak fel mint egy haldokló állat. Belül egy lény teste feküdt. Barnás-vörös színű volt és aszott akár egy múmia. Volt karja, lába és emberi torzója, de vékony, vázszerű. Csúcsos állával és előreugró homlokával olyan volt, mint a vörös kiadása a kis szürkéknek, akiket az emberek folyton látni vélnek. Szikkadt ajkai mögött egy sor hegyes fog látszott, ellensúlyozva a hatalmas besüllyedt gödröket, melyek a csukott szemeket foglalták magukba. Éreztem, ahogy a halál fanyar szaga betölti a szoba levegőjét. Mintha a szörnyeteg több száz éves lett volna, arra ítélve, hogy a halál és az enyészet bűzében fürödjön az örökkévalóságig. Hátráltunk, bár sem Dan, sem pedig én nem tudtuk levenni a szemünket a temetetlen lényről.
- Mint a könyvekben. Csak éppen nem a pokolból gyütt, hanem odafentrő’ – mondta az égre mutatva. Régebb óta itt van mint ahogy azt ti vagy én e’ tudnánk képzelni. Tetszik nektek?
Ekkor tűnt fel a szarv. A teremtmény homlokán egy szarv állt, éppen olyan, mint amit én hoztam. Egy szaggatott szélű lyuk a feje másik oldalán arról tanúskodott, hogy egykoron kettőt birtokolt.
- Végre főtámaszthatom. Én leszek az ég királya ha meglássa, hogy mit tett érte a öreg Licky. –szólt az öregember miközben megpróbálta visszailleszteni a szarvat. A kutya ugatni kezdett odakint és mi ott ragadtunk két gonosz közt egyensúlyozva. Licky nevetett, amint a hiányzó elem végül a helyére pattant. Halk suhogás hallatszott a koporsóból, amint hátrébb húzódott.
- Nézzétek meg közelről fiúk, visszahoztad öreg Nick!
A lény mozogni kezdett. Nem mechanikusan, akár egy robot, ahogy azt vártam volna, hanem mint egy szerves élőlény aki hosszú, hosszú ideig aludt. Felült és lassan felemelte a szemhéját. Sötét szemei olyanok voltak mint a hatalmas fekete tükrök amint sápadt arcunkra bámult. Bőre megtelt élettel, az ajkai lassan elfedték a fogsorát. A teremtmény vigyorában tiszta gonoszság tükröződött. Mintha áthatolt volna a szememen, le a torkomon hogy kifacsarja a vért a lüktető szívemből. De ellenálltam, ahogy Dan is. Az ajtóhoz rohantunk, miközben a lény kiugrott a ládából.
Valami arra késztetett, hogy visszahozzam ide a szarvat. Ez megmagyarázni látszott ítélőképességem teljes hiányát amikor követtük Licykt a kunyhóba. Valami megszállt, ugyanaz ami Wayne Warrent arra késztette, hogy Sátánnak öltözzön, tudat alatt egy kalandvágyó kölyökre várva, aki elviszi tőle a szarvat. Ahogy a szél tovább viszi a magot a megfelelő helyre, hogy ott kikelhessen.
- Hát nem gyönyörű? – ordította Licky.
A lény karmos kezének egyetlen suhintásával válaszolt. Vér borította be a falon díszelgő meztelen nőket, amint az öregember összecsuklott és a földre zuhant. Élettelenül, lefejezve szolgálatai dacára.
- Francba! – sikítottam Dannel egyetemben. Áttörtem az ajtón és keresztül estem a kutyán. Mindketten a földre zuhantunk a kutyával egyetemben. A zűrzavar és csattogó fogak forgószelében éreztem, amint néhány harapás éri a karomat. Ahogy a lény áttört az ajtón a kutya felnyüszített és eltűnt a fák között. A teremtmény ránk vigyorgott. Olyan pillanat volt ez, mikor az egyes reakciók között az ember agya és teste próbál szinkronba kerülni, amikor az idő megszűnik. Néhány végtelennek tűnő másodpercig a lény teljes nagyságában fölénk tornyosult és mielőtt képesek lettünk volna összeszedni magunkat, hogy futásnak eredjünk, megfordult és az erdő felé vette az irányt. Még egyszer visszatekintett ránk, majd lassan beleolvadt a tájba és eltűnt.
Dan és én az ellenkező irányba rohantunk, vissza a biciklikhez. Egy szót sem szóltunk, miközben áttörtünk az ágakon, az aljnövényzetben megbúvó ujjnyi nagyságú tüskéken, ami mintha vonakodott volna elengedni minket. Így volt, míg vissza nem tekertünk a Motor Valley útra, ahol végül megtörtem a hallgatást és szembesítettem magunkat a történtek valóságával.
- Gondolod, hogy ez volt az Ördög? Dan rémülettel az arcán megrázta a fejét.
- Ha ez egy űrlény volt és van még több is.... – sírva fakadt. Éreztem amint a kezem megremeg a kéziféken. Az űrlények vagy a gonosz létezésének gondolata egyszerűen túl sok volt gyermeki tudatom számára.
- Nem mondhatjuk el senkinek. – mondtam.
- Soha többet nem akarok erről beszélni.
- Nem fogunk.
- Soha...Ez volt az utolsó szó amit ki tudtam venni, mielőtt a mondanivalója dadogó motyogásba fulladt volna.
Ha valóban az ördög volt és mi vagyunk a felelősek azért, hogy életre kelt meg kell bírkóznom a tudattal. A gondolattal ami az évek során lassan kiszorította belőlem az életet, mint egy hatalmas óriáskígyó ami türelmesen szorítja össze zsákmányát. És ugyanaz a gondolat ami azért a telefonhívásért is felelős...Óvatosan a helyére tettem a kagylót. Dan nővére hívott. Dant holtan találták a kocsijában ma reggel. Hetekkel ezelőtt tűnt el. Megkérdezte tőlem, van-e valamiféle sejtésem, vajon miért hajtott az öccse Motor Valley egy elhagyott részére és miért emelt pisztolyt a halántékához. Azt mondtam...nem tudom.
